szépirodalmi, romantikus, szórakoztató, real time
A vonat lassan haladt, a lehúzott ablakokon alig áramlott be levegő, a kocsi
belseje olyan volt, mint egy kazán. Az utasok a reggeli hőségtől aléltan újságot, könyvet olvastak, de a többség
aludt.
Krisztina
egy nedves kendővel megtörölte arcát, és kibámult az ablakon. Fogalma sem volt,
merre jár a vonat, alig érzékelte a szeme előtt elsuhanó tájat. Egybefüggő színes masszát látott, mely előtt felderengett Kálmán mosolygó arca és
csábító tekintete.
Meghallotta a szemből érkező figyelmeztető köhécselést.
„Jézusom, ez folytatni akarja?!”
Krisztina
kedves mosolyra igazította száját, és újra az idős asszony felé fordult azzal
az udvarias figyelemmel, amely látványos, tisztelettudó, de jól el lehet
rejtőzni az álarca mögött.
Az
asszony éppen a kilencedik szülését kezdte mesélni. Minden apró részletet
magába foglaló pontossággal írta le, hogy a köldökzsinór hogyan csavarodott a
magzat nyaka köré, hogyan szorult be a szülőcsatornába és milyen lila volt a
kis feje, amikor végre kibújt.
–
Majdnem megfulladt szegény Jencikém! – közölte kissé feldúltan az emlék
hatására. Nem sok híja volt! De elvitték azok a jó doktorok, és néhány nap
múlva úgy megszépült, hogy csodájára jártak a nővérek kórházban. – Az
asszony felsóhajtott, szeme sarkában elmorzsolt néhány könnycseppet, és
rendületlenül folytatta tovább: – Hála Istennek már egészen megemberesedett a
Jencike. Ha most látná, kedveském, nagyon meglepődne!
Krisztina
kábultan bólogatott. Hát persze, biztosan meglepődne, mivel sosem látta még ezt
a Jencikét.
Az
asszony ekkor elővett a bokái között tartott kosárból egy üdítős palackot, lecsavarta
a tetejét, beleivott, majd kézfejével megtörölte a száját, és Krisztinát is
megkínálta az itallal.
– Igyon
bátran, kedveském! Szörnyű meleg van ma!
Krisztina
egy bájos mozdulattal elhárította. Az asszony jóval túl lehetett a hatvanon,
talán a hetvenen is. Hófehér haja takarosan rövidre vágva, hullámos tincsekben
tapadt a fejére. Széles, szlávos arca egészen kipirult a fullasztó hőségtől.
Vékony, makacs száját időnként furcsa grimaszra húzta. Meleg, őzbarna szemével
meglepő éberséggel és vidámsággal tekintett a külvilágra. Nagydarab, de arányos
testét, mint puha, hófehér felhő lengte körül a ruhája.
Krisztina
nem nagyon értette a furcsa bizalmat, amit egyetlen pillanat alatt elnyert. Attól
kezdve, hogy kimerülten, a hosszú rohanástól verejtékezve megérkezett a
vonatra, és leült, az asszony mosolyogva beszélni kezdett, mintha régi, jó
ismerősök lettek volna.
Mire a
vonat Szolnokra ért, már ismerte az összes gyerek nevét, foglalkozását,
házastársaik nevét, sőt még az unokákét is. Máskor, más körülmények között még
szórakoztató is lett volna a megállíthatatlan szófolyam,
de most, amikor
szeretett volna elmerülni gondolataiban, amikor szeretett volna kizárólag egy
valakire koncentrálni, megterhelőnek
érezte.
Mindezt
persze elkerülhette volna, ha nem veszi szó szerint az „ülj fel az első
vonatra, és gyere” felszólítást! Igazán megvárhatta
volna a gyorsvonatot, vagy az Intercity-t!
Az
asszony szavai kizökkentették merengéséből.
–
Megkérdezhetem a nevét, kedveském? Ha már ilyen jól elbeszélgettünk, legalább
ismerkedjünk össze!
„Még hogy beszélgettünk! Csak te
beszélsz már két órája.”
– Krisztina
vagyok – mosolygott megkönnyebbülten, hiszen a kérdés végre valódi
beszélgetéssé alakította a szóáradatot. – Örülök, hogy megismerhetem, asszonyom.
–
Szólítson csak Matild néninek! Az asszonyom, olyan idegen. Mondja csak, maga
még lány, vagy már asszony?
Krisztina
egy egészen rövidke pillanatra mérges lett. Mi köze ennek a… Matild néninek ahhoz, hogy milyen
a családi állapota? Aztán belenézett az őszinte, kíváncsi szemekbe, és csak
annyit válaszolt:
– Még
nem mentem férjhez... vagyis...
talán hamarosan.
– Ó,
csak nem?! – csapta össze kezét az asszony. – Sejtettem én, hogy egy ilyen gyönyörű
teremtés nem marad sokáig pártában, annak gyorsan bekötik a fejét. Tudja, maga
egészen olyan, mint az unokamenyem, a Bözsi. Neki is ilyen vállig érő, dús
barna haja van. A szeme is csudára ilyen égszínkék. Még a szája vonala is
ilyen. Biztos odavannak a férfiak a karcsú derekáért. Hány éves maga,
kedveském?
„A fene vigye el! Mit képzel ez
magáról? Azért sem mondom meg neki!”
–
Júliusban leszek huszonhárom.
– Na,
szép! Én a maga korában már túl voltam a harmadik szülésen. Megboldogult uram
mindig azt mondogatta „úgy vigyázz Kisbogaram, hogy meg sem állunk tízig!” Tudja kedveském, nagy huncut volt az én uram! Néha,
amikor nem volt kedvem hozzábújni a paplan alatt, azt mondta, „jól vigyázz,
Kisbogaram, mert annyi asszony van még rajtad kívül, mint égen a csillag.” Mondtam neki ilyenkor évődve „de olyat nem találsz,
mint, amilyen én vagyok”. Erre ő… „nem is kell az olyan, mindegy az, csak szűk legyen és meleg, ha
meg csúnya, legfeljebb letakarom a fejét”.
Krisztina
az út során először nevetett felszabadultan. Végre kezdett oldódni benne a
görcs, ami a reggeli telefon óta beleállt a gyomrába. A kapkodva készülődés, a
szokásos dugó az Erzsébet-hídon, majd a taxit otthagyva a metró zsúfoltsága,
végül az idióta, arrogáns pasas a pénztárnál, aki nem akarta előreengedni,
hiába közölte, hogy csak a telefonon megrendelt jegyét akarja átvenni,
kiborította.
És aztán
ez a Matild néni! Először nagyon bosszantotta a karattyolása, később
belenyugodott, nem keresett másik helyet, mostanra pedig szinte megkedvelte.
Volt az
asszonyban valami megfoghatatlan erő és bölcsesség. Csak úgy a maga természetes
módján.
– Azt
mesélte Matild néni, hogy kilenc gyermeke van. Mi lett a tízedikkel?
– Hát… mire hozzáfoghattunk volna,
szegény uramat megütötte a guta, és meghalt.
– Agyvérzést
kapott?
– Igen,
úgy is nevezik.
Krisztina
együtt érzően bámult az asszonyra.
–
Sajnálom… nem lehetett könnyű. Nem sokan
képesek felnevelni kilenc gyermeket egyedül. De látom, maga olyan asszony, aki
erre a feladatra született.
Matild
néni csodálkozva közelebb hajolt.
– Jaj,
kedveském! Senki nem születik jó anyának, mint ahogy jó tanárnak vagy remek zenésznek
sem. Idővel válik azzá az ember. – Aztán intett, hogy Krisztina is hajoljon
közelebb. – Elmondok valamit, amit csak megboldogult uram tudott rajtam kívül.
– De
Matild néni, igazán nem kellene…
– Csitt!
Elmondom és kész. Tudja, Krisztina mi akartam lenni fiatal lány koromban?
– Nem
tudom.
–
Színésznő.
Krisztina
meglepetten elmosolyodott: – Ez rendkívül érdekes! Én is színésznő
szeretnék lenni. Éppen ma délután tartják az első meghallgatást az egyetemen.
– Akkor
most miért nem ott van, miért itt a vonaton? – kérdezte az asszony.
Krisztina
válaszolni akart, de nem jött ki hang a torkán. Elpirult.
– Látom
én, itt jön a képbe az a vőlegény – fenyegette meg tréfásan az ujjával az asszony.
– Igen…
most is hozzá utazom Debrecenbe.
Matild
néni hümmögött és a fejét ingatta hozzá.
– Nincs
ez így jól… nincs jól. Látom én, hogy nincs
minden rendjén ezzel a kapcsolattal.
– Ezt
miből látja?!
– A
pirulásodból – váltott át tegezésbe az asszony. – Tudod, sokféle pirulás van. A
siheder lánykáé, amikor először szerelmes lesz… aztán a fiatalasszonyé, amikor először kerül
másállapotba. Külön pirulásuk van a szerelmeseknek, amikor egymásról
ábrándoznak.
De a tiéd egészen más. Volt benne valamiféle dac, szembefordulás a világgal.
Valami, amiről azt hiszed, senki más nem értheti meg rajtad kívül.
Krisztina
elkerekedett szemmel bámulta az asszonyt.
„Mi a fenének üti bele az orrát a
dolgomba? Hogy jön ahhoz, hogy szentbeszédet tartson itt nekem? Nem tud rólam
semmit! Most kéne felállni, megköszönni a beszélgetést, és átmenni egy másik
kocsiba!”
– Ő még
nem a vőlegényem, vagyis, ő még… neki még el kell válnia – buktak
ki Krisztina száján a szavak akarata ellenére.
– Tehát,
ez egy nős ember. És azt ígérte neked, hogy elválik?
– Igen.
Csak nem megy olyan könnyen, mint remélte. Kálmán azt mondta, a felesége nagyon
bosszúálló nőszemély. Kisemmizné a vagyonából, még a házat is elvenné, és a
gyerekeket sem láthatná többé.
– Igen,
általában erre szoktak hivatkozni. Mondd csak, hány éves ez a Kálmán?
–
Negyvenhat.
– Jaj,
Krisztina! Te nem tudod még, hogy a középkorú férfiak sosem válnak? Legfeljebb
kirúgják őket.
– Kálmán
egészen más. Ő nagyszerű ember, nagyon önzetlen.
– És ez
miből derült ki? Tudsz olyat mondani, amikor tisztán, önzetlenül tett érted
valamit?
–
Szeretjük egymást. Úgy érzem, rá vártam egész életemben.
– És
vajon ő is rád várt egész életében? Van ennek a Kálmánnak gyereke?
– Egy
fiú és két lány.
– Tehát
e miatt a férfi miatt utazol most Debrecenbe…
– Reggel
telefonált, hogy végre sikerült a feleségével megbeszélnie a dolgot, és azonnal
menjek – magyarázta Krisztina. Persze a bizsergető szavakat, az izgató suttogásokat
nem említette, aminek emlékétől még most is átforrósodott a teste.
– Tudod,
mit gondolok erről az egészről? – felelte Matild néni tűnődve.
„Kit érdekel! Semmi közöd hozzá!
Tartsd meg magadnak a véleményedet!”
– A
feleség rájött a viszonyotokra, megelégelte a dolgot, összecsomagolt, és
elment. A gyerekeket valószínűleg otthagyta, és most éli világát valahol az
ország másik felén.
– Ezt… ezt nem hiszem! Miből gondolja?!
– Mert a
helyében én is ezt tettem volna. Inkább legyek elhagyó, mint elhagyott.
– Maga
is pont úgy beszél, mint az anyám. Ő sem szereti Kálmánt, és nem akar megérteni
engem.
– Az
édesanyád valószínűleg nem Kálmán ellen tiltakozik, hanem a fura helyzet ellen.
Gondold végig! Itt vagy fiatalon, csinosan, előtted az élet. És te ahelyett,
hogy egy hasonló korú, jóképű, tehetséges fiatalemberrel töltenéd az idődet,
Debrecenbe rohangálsz egy nős ember miatt, aki semmivel sem tud többet nyújtani
neked, de elég sok önfeláldozást követel.
– Az
önfeláldozás gyönyörű dolog.
– Ha van
értelme.
– Maga
is feláldozta magát a családjáért, a férjéért. Szülte a gyerekeket sorra,
miközben lemondott az álmairól, a vágyairól. Magát sem lehet meggyőzni! Maga is
csak ugyanazt hajtogatja, mint az anyám.
Krisztina
sírva fakadt. Idegesen kutatott a táskájában zsebkendő után, miközben a szeme
sarkából figyelte, milyen hatást váltott ki nagyjelenetük az utastársak
körében.
Semmilyet.
Senki nem törődött velük. Mindenki a saját problémájával volt elfoglalva.
–
Kedves, Krisztina! – nézett a lány szemébe komolyan az asszony. – Engem meg lehet
győzni, de egyáltalán nem szükséges. Én elhagytam az álmaimat valahol a múlt
ködében, de sohasem éreztem önfeláldozásnak. Élveztem az életem minden
pillanatát, hiszen csak örömem telt benne. Kisgyerekkora óta ismertem az
uramat, minden jó és rossz tulajdonságával együtt. Mindenünket megosztottuk
egymással, és amíg élt… Isten nyugosztalja… nagy szerelemben voltunk. De te egy
olyan férfihez akarod kötni az életed, aki sokat kér, de semmit sem ad cserébe.
– Maga
nem is ismer minket! – jelentette ki vádlón Krisztina. – Hogy mer ítélkezni
felettünk?!
– Én nem
ítélkezem, kedveském, de ismerem az életet. Ahogy az egyszerű emberek mondják
mifelénk, kutyából nem lesz szalonna! De tudod, mit mondok én neked? A
változtatásra bármelyik pillanat jó. Ha az egyiket elszalasztottad, mindig jön
a következő…
A
hátralévő negyedórát szótlanul töltötték. Matild néni elővett a táskájából egy
réginek tűnő, megsárgult hímzést. Feltette olvasószemüvegét, és munkához látott
nagy figyelemmel.
Krisztina
hátradőlt az ülésen, szemét lecsukta.
„A fene vigye el! Ettől a
melegtől nem lehet pihenni!”
Aztán
elővett egy újságot, olvasni próbált.
„Ez nem lehet igaz! Muszáj annak
a férfinak olyan hangosan horkolnia”
Végül felállt,
kikönyökölt az ablakon.
„Össze kellett volna fognom a
hajam! Teljesen összekuszálja a szél.”
Közben a
vonat szép lassan bedöcögött a pályaudvarra.
Az
utasok összeszedték táskáikat, és sietve elhagyták órákig tartó szenvedéseik
színhelyét.
Krisztina
is felkapta a táskáját, és megállt az asszony mellett tétován.
–
Köszönök, mindent, Matild néni. – Váratlanul lehajolt, és arcon csókolta az
asszonyt. – Maga nagyon kedves volt velem, sajnálom, ha megbántottam. – A
lépcsőről még visszaszólt: – Ne féltsen egem! A végén mindig jó döntést hozok.
Krisztina
az utasok lassan ritkuló tömegében nagy sokára fedezte fel Kálmánt.
„Végre!
Erre a pillanatra vártam évek óta!”
A férfi
még nem vette észre őt, az utasokat bámulta különös figyelmet fordítva a női
egyedekre. Magas nyúlánk alakja, széles válla, barna haja, sötéten csillogó
szeme, frissen borotvált arca nem kevesebb figyelmet kapott ugyanezen nők
részéről.
Aztán
észrevette Krisztinát, szélesen elmosolyodott, és előkapta a háta mögött
rejtegetett hatalmas, vörös rózsacsokrot.
A
hosszú, perzselő csók után Krisztina kibontakozott az ölelésből. Arcát befúrta
a rózsaszirmok közé, úgy suttogta:
– Most
azonnal menjünk hozzád! Annyira hiányoztál!
– Gyere,
megiszunk egy kávét. Vagy inkább együnk valamit?
– Én most
egészen másra vágyom, drágám!
– Még
nem mehetünk haza, Kicsim – mondta a férfi zavartan. – Mária ott van a
lakásban. Éppen most szedegeti össze a holmiját.
– Reggel
a telefonban azt mondtad, még az este elment.
– Nem,
dehogy! Valamit félreértettél.
– Mikor
mondtad el neki, hogy engem szeretsz, és el akarsz válni?
– Jaj,
Kicsim! Hagyjuk ezt most! Ne rontsuk el a szép pillanatot!
– Csak
szeretném tudni, hogyan zajlott le a beszélgetés. Nagyon kiabált? Hisztizett?
Sírógörcsöt kapott?
Kálmán
hátrébb lépett, megdörgölte az orrát, kezét zsebre vágta.
– Semmi
különös nem történt. Odaálltam Mária elé…
elmondtam, mi a helyzet. Ő tudomásul vette. Ennyi.
– Nem
volt nagyjelenet, átkozódás, fenyegetőzés, hisztériás roham?
–
Dehogy. Mária annál sokkal nagyvonalúbb. Intelligens, okos asszony. Sokban
hasonlítasz rá. Ha ismertétek volna egymást régről, biztosan barátnők lettetek
volna.
–
Biztosan –
dünnyögte Krisztina keserű gombóccal a torkában. – Amikor szóba került a válás,
azt mondtad, Mária nagyon megnehezítené a dolgod. Kisemmizne a vagyonodból, és
még a gyerekeket is eltiltaná tőled.
– Ilyet mondtam
volna?! Valamit nagyon félreértettél, Kicsim. Mária felmegy a pesti lakásunkba.
A gyerekek itt maradnak addig, amíg bedolgozza magát az új munkahelyén, aztán…
– Tehát
máris van új munkahelye. Ezt tegnap este óta intézte?
Néhány
perccel később a presszó teraszán üldögélve Krisztina csendben, szórakozottan
kavargatta a kávéját. Kálmán sem beszélt. Miközben az asztalon heverő,
hervadozó rózsacsokrot piszkálta, Krisztinát figyelte a szeme sarkából.
A lány
szavaira összerázkódott.
–
Szeretném tudni, milyen terveid vannak velünk kapcsolatban. Hogyan képzeled a
közös életünket?
–
Kicsim, olyan ennivaló vagy, amikor így nézel rám. Ilyen pimaszul, ilyen
kihívóan… De én erre most nem tudok
válaszolni. Különben is megbeszéltük már. Tervezgettük a jövőnket elégszer.
– Sosem
beszéltük meg. Csak futólag érintettük, de te mindig kitértél a válasz elől.
Kálmán
elővett egy cigarettát, és meggyújtotta. Mélyen leszívta a füstöt, és az asztal
felett megfogta Krisztina kezét.
–
Amilyen gyorsan lehet, összeházasodunk. A lakást nagyobbra cseréljük, aztán
jöhetnek a gyerekek
– Miféle
gyerekek?! – kérdezte Krisztina hökkenten.
– A
gyerekeink. Legalább három gyereket szeretnék tőled, Kicsim. Vagy te nem
szereted a gyerekeket?
– Nagyon
szeretem őket… de úgy gondolom, ez még korai lenne.
Krisztina
intett a pincérnek, és rendelt egy pohár ásványvizet. Miközben várt, az
embereket figyelte az utca túloldalán, ahogy lassú, kimért léptekkel
sétálgatnak a délelőtti forróságban. Az emberek között váratlanul ismerős
arcot pillantott meg. Matild néni!
Az
asszony egy termetes, sötét hajú fiatalemberbe karolva haladt az utcán. A férfi
egy kosarat cipelt, és láthatóan azon igyekezett, hogy hozzáigazítsa lendületes
lépteit Matild néni fájdalmasan nehézkes járásához. Közben valamit mesélt, amin
hatalmasakat kacagtak mindketten.
–
Jencike… – dünnyögte Krisztina.
–
Hogyan? Nem értem, mit mondasz.
– Nem
fontos. – Váratlanul szembe fordult Kálmánnal. – Azokkal a gyerekekkel várjunk
még egy kicsit, drágám! Úgy döntöttem, mégis felvételizek a Színművészetire.
Kálmán
letette cigarettáját a hamutartó szélére, és elővett egy másikat. Rágyújtott.
– Azt
hittem, ezen már túl vagy. Legutóbb azt mondtad, semmi kedved az egészhez.
–
Meggondoltam magam.
– Ez
butaság! Egyetemi tanulmányokat nem lehet összeegyeztetni a házassággal.
– Miért
ne lehetne?
– Te
Pesten, én pedig itt… Nagyon keveset lennénk együtt.
– Eddig
is kibírtuk, ezután is ki fogjuk. Egyébként te is felköltözhetnél Pestre. Jó
orvos vagy. Két kézzel kapnának utánad bármelyik kórházban.
– Nem
ilyen egyszerű! Ez… ez nekem nem teszik! Ezt a
döntést egyedül hoztad meg, nem is szóltál róla!
– A
kapcsolatunk elejétől fogva tudtad, minden vágyam, hogy színésznő lehessek.
Kálmán
felugrott, majd amikor a vendégek rávillantották kíváncsi tekintetüket, zavartan
visszaült.
– Igen,
de azt gondoltam, csak hóbort, elmúlik idővel. Nem tudom megérteni, minek ennyire
erőltetni! Oda még tehetségeseket is nehezen vesznek fel, nemhogy a…
– Kiket?
– vágott közbe Krisztina. – A tehetségtelen amatőröket? Az idétlen, álmodozó
fruskákat?
–
Mindenáron veszekedni akarsz? – hadarta Kálmán fojtott hangon. – Már mindenki
minket néz. Miért nem tudsz örülni a pillanatnak? Mindig is arra vágytál, hogy
együtt élhessünk végre. Velem akartál megöregedni!
– De ez
nem azt jelenti, hogy élve eltemetkezzek a pelenkák, porrongyok, szennyes
ruhák, és mosatlan edények halmaza mögé! Nekem is vannak álmaim, amiket szeretnék
megvalósítani. Azt gondoltam, hogy te a társam leszel ebben, segíteni fogsz
nekem, és együtt örülsz majd a sikereimnek.
Kálmán
hátradőlt a széken, karjait összefonta.
–
Sajnálom! Ha neked nem felel meg, amit ajánlok, fogd a táskádat és a következő
vonattal menj vissza Pestre! Ne hidd, hogy az egyetlen vagy! Bármikor,
bármennyi nőt szerezhetek magamnak.
Krisztina
egyetlen hosszú percig nézte csak Kálmánt. Távolról, szinte teljesen másik
dimenzióból. És amit látott, kiábrándító volt.
„ Hát
persze! Mindegy, csak szűk legyen és meleg…”
Kiitta a
víz utolsó cseppjeit, felállt, és a táskájából pénzt dobott az asztalra.
–
Elmegyek.
Kálmán
felugrott, és megragadta Krisztina karját.
– Ezt
nem teheted velem! Nem hagyhatsz el te is!
– Én nem
téged hagylak el, hanem az ábrándokat, amiket kergettem eddig. Ne sajnáld már magad
ennyire! Az előbb mondtad, bármikor találsz magadnak nőt. Akkor hát rajta!
– Krisztina…
szeretlek, szükségem van rád!
– Na,
várjunk csak egy kicsit! Azért szeretsz, mert szükséged van rám, vagy azért van
szükséged rám, mert szeretsz?
– Ezt… ezt most nem értem.
Krisztina
megfordult, és elindult a pályaudvar felé.
Kálmán
dühödten kiáltott utána:
– Majd
meglátod, mennyire fogok hiányozni neked!
Krisztina
nem reagált.
– Jó,
akkor csak fuss a pesti stricikhez, te ribanc!
Krisztina
megtorpant, és mosolyogva, csillogó szemmel visszasétált Kálmánhoz.
–
Köszönöm, hogy megkönnyíted nekem!
Jobb
kézzel, zárt tenyérrel ütött a csípője mellől indítva, szép, szabályos lendülettel.
Nem dőlt bele az ütésbe, de mégis sikerült olyan nagy erőt belevinnie, hogy
Kálmán elvesztette az egyensúlyát, és mielőtt elterült a kövezeten, magával
rántotta asz asztalt és néhány széket.
Negyedórával
később a pályaudvar információs pultjánál Krisztina megtudta, hogy a következő
vonat késve fog indulni, így ő nem ér időben Pestre.
Leült
egy padra. Térdére könyökölt, állát tenyerébe hajtotta.
Matild
néni szavai lebbentek át az éteren:
„A
változtatásra bármelyik pillanat jó. Ha az egyiket elszalasztottad, mindig jön
a következő.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése