A
gyerekek körben a falak mellett ücsörögtek. A legtöbbjük már tízes éveit
taposta, de volt köztük olyan aprócska is, aki még beszélni sem tudott.
Áhítatos figyelemmel hallgatták szavaimat, lesték mozdulataimat. A terem
estéről estére megtelt, és én nagyon örültem, hogy ilyen sokaknak átadhatom
tudományomat.
A bemutató a vége felé közeledett. Már csak a szokásos gyakorlatok voltak hátra. Ilyenkor mértem fel, a gyerekek mennyit sajátítottak el az aznap tanultakból. Kihívtam néhány fiút és lányt, akik aztán a terem közepén nevetve, tréfálkozva, de nagyon ügyesen megpróbálták utánozni a bemutatott mozdulatokat. Fából készült kardjaik tompán pufogtak, ahogy összecsaptak, egymásnak feszültek.
A bemutató a vége felé közeledett. Már csak a szokásos gyakorlatok voltak hátra. Ilyenkor mértem fel, a gyerekek mennyit sajátítottak el az aznap tanultakból. Kihívtam néhány fiút és lányt, akik aztán a terem közepén nevetve, tréfálkozva, de nagyon ügyesen megpróbálták utánozni a bemutatott mozdulatokat. Fából készült kardjaik tompán pufogtak, ahogy összecsaptak, egymásnak feszültek.
Megelégedetten
néztem körbe a teremben. A hosszú hónapok kemény munkája megérlelte gyümölcsét,
ezeknek a gyerekeknek a nagy része kiváló harcos lesz. S bár a szülők eleinte
tiltakoztak, hogy egy nő oktassa harci tudományokra fiaikat, képességeimet
látva, végül beleegyeztek, és örömmel küldték őket hozzám nap, mint nap.
Ahogy
végignéztem a jelenlévőkön, meglepetten fedeztem fel köztük egy idegen leányt.
A sarokban gubbasztott, kicsit távolabb a többiektől. Állát felhúzott térdeire
támasztotta, úgy bámulta a teremben küzdőket. Kócos, vörös haja a szemébe
lógott, hófehér bőre szinte fénylett a félhomályban. Hatalmas, smaragd szemében
megfoghatatlan szomorúság látszott.
Intettem
neki, hogy álljon fel, jöjjön közelebb. Tizenkét év körül lehetett, de korához
képest meglepően kis termetű. Vézna testén kopott vászonruha lötyögött, lábán
nem viselt cipőt.
–
Még sosem láttalak itt – néztem végig kíváncsian, és lehajoltam hozzá.
–
Mi a neved?
A
teremben mindenki minket figyelt, és a kérdésemre nevetésben törtek ki.
Kiegyenesedtem,
értetlenül pillantottam körbe.
–
Lulla… Lulla a neve – kiabálták
a gyerekek szűnni nem akaró kacagás közepette.
Megfogtam
a lány kezét, és a szemébe néztem.
–
Ma vagy itt először, igaz?
A
lány nem válaszolt, fejét lehorgasztotta.
–
Gyere, adok neked is egy kardot! Mutasd meg, milyen ügyesen tudsz bánni
vele!
A
lány nem mozdult, szeméből könnycseppek hulltak a padlóra.
–
Félős Lulla…
–
Nem is ide való…
–
Lulla… Lulla… micsoda buta név –
kiabálták a gyerekek csúfolódva.
Egy
mozdulattal elhallgattattam őket, és szigorú arccal rájuk piritottam: –
Nem szép dolog, tréfálkozni mások nevein.
–
De a Lulla, olyan… olyan mókás.
–
Kis butácska ez a lány – kiabálták a gyerekek.
–
Még beszélni se tud…
Megsimogattam
a lány haját, visszaküldtem a helyére, aztán intettem a többieknek is, hogy
foglalják el helyüket, én magam pedig letelepedtem a terem közepére.
–
Némely ember születésekor kapja a nevét, némelyiket tettei alapján neveznek el.
Nevünknek jelentése van, és ez néha meghatározza egész életünket. Ti úgy
tudjátok, az én nevem Sinive, de
születésemkor nem ezt a nevet kaptam. Veletek egykorú lehettem, amikor
elneveztek. Ha meg akarjátok tudni mit jelent e név, elmesélem nektek az igazi
Sinive történetét.
A
gyerekek éktelen lármában törtek ki. Egymás szavába vágva kérleltek, izgatottan
hadonásztak, majd egymást csitították, hogy mielőbb kezdjek bele a
történetbe.
–
Rendben – hallgattam el őket egy intéssel. –
De egy pisszenést sem akarok hallani!
Rövid
ideig gondolkodtam, aztán belekezdtem.
Még
sosem volt olyan rettenetes vihar errefelé, mint azon a délutánon, amikor
megismertem Sinivét. A vészjósló fellegek akkor kezdtek gyülekezni, amikor
megtudtuk, hogy elfogtak valakit a Tiltott Tartomány határán, aki orvul
meggyilkolta Darkwan nagyúr nevelt fiát.
A
hatalmas tömegben mi is ott tolongtunk a városkapunál, amikor megérkezett a
zárt batár a fogollyal. Egymást tiporva próbáltunk belesni a deszkák résein,
hogy megtudhassuk, ki volt az a vakmerő, aki egyetlen vágással elmetszette az
ifjú Ynador Walden torkát. A tömeg olyan szorosan körbefogta a kocsit, hogy a
lovak megtorpantak, a kocsis pedig, hogy tovább hajthasson, kénytelen volt
közénk csördíteni az ostorával. Szél kerekedett. Az eső óriási cseppekben
eredt el, pillanatok alatt bőrig áztunk.
Mikor
az őrök kinyitották a batár ajtaját, és kirángatták a hátrakötözött kezű
foglyot, a tömeg meglepetten felmorajlott, de hangját elnyomta a
mennydörgés.
–
Hiszen ez… ez egy lány! – kiáltott fel mellettem barátom, Nor.
–
Igen, én is látom – nyögtem, és próbáltam átlesni az
emberek feje felett. A kíváncsi tömeg ide-oda vonszolt, egészen messze
sodródtam barátomtól.
A
lányt bevezették a palotába, a katonák pedig szétzavarták a
bámészkodókat. Izgatottan kerestem Nort, de nem találtam. Ekkor elhatároztam,
hogy belopózom a palotába, és utána járok ennek a históriának. Mivel egész
gyermekkoromat ott töltöttem, mert édesanyám a hercegnő komornája volt, én pedig
az apró gyermekekre vigyáztam, a palota minden szegletét ismertem. Norral az
egyik kedvenc elfoglaltságunk az volt, hogy versenyeztünk, ki képes a
legrejtettebb útvonalon a leggyorsabban feljutni a tetőre. Nor mindig
megnevettetett, amikor azt mondta: „úgy mászol, mint egy fiú, de kár,
hogy a legjobb barátom vagy, mert feleségül vennélek.”
Most
az oldalkapun osontam be a kertbe, és a leánderbokrok között lapultam egy
darabig. Mikor teljesen besötétedett, sártól csatakosan, bőrig ázva az istállók
felől szöktem be a palotába. Először a keskeny csigalépcsőn felmásztam a
tetőre, majd a kandallókéményen keresztül leereszkedtem az egyik használaton
kívüli szobába. Innen már könnyű dolgom volt bejutni a díszterembe. A karzaton
bújtam el, a zenekar lepedőkkel letakart hangszerei között.
Alig
helyezkedtem el, amikor neszezést hallottam a hátam mögött. Nor érkezett
kúszva, ugyanolyan csatakosan, mint én. Amikor észrevett, elmosolyodott.
–
Sejtettem, hogy itt vagy – suttogta annak ellenére, hogy a
teremben rajtunk kívül még egy teremtett lélek sem volt.
Tudtuk,
hogy azokat a foglyokat, akik nagy bűnt követtek el, mindig ebben a teremben
hallgatták ki, és ítélték el. Hosszú tárgyalásra számítottunk, ezért
megpróbáltunk kényelmesen elhelyezkedni: végighasaltunk a poros
kövezeten.
Akkor
még nem tudtuk, mekkorát tévedtünk.
Egy
fertály órával később, amikor már a kétely aprócska szikrái kezdtek repdesni
körülöttünk, kinyílt az ajtó, és hat megtermett alabárdos lépett be a még
mindig megkötözött foglyot közre fogva. A lány lenszőke, derekáig érő kócos
haja, égszínkék szemei, áttetsző bőre határtalan szánalmat ébresztett bennünk.
Meghajlott, vézna testén szakadozott, térdig érő, piszkosfehér ruha
lógott.
Nor
keze ökölbe szorult, én könnyeimet nyeldestem. Megszólalni már egyikünk sem
mert; ha felfedeznének az őrök, annak beláthatatlan következményei
lennének.
Röviddel
később belépett Darkwan nagyúr. Hosszú bíborköpenye körülötte lengett, szinte
lángolt a felvillanó villámok fényében. A fogolyhoz lépett, és végigmérte
szótlanul, zord tekintettel. A lány nem nézett rá, valahová a távolba révedt.
Kifejezéstelen arcán nem látszott érzelem.
–
Ki ez a némber? – kérdezte Darkwan. –
Még nem láttam a városban.
–
Mi sem ismerjük, nagyuram. Idegen errefelé.
–
Mi a neve?
–
Hiába faggattuk, nem árulta el. Vagy félkegyelmű, vagy idegen országból
érkezett. Láthatóan nem érti, amit mondunk neki.
Darkwan
közelebb lépett a lányhoz, és kissé lehajolt, úgy bámult bele az arcába.
–
Nagyuram! – folytatta az őrség parancsnoka. – Ezt
a lányt tetten értük, amint megpróbált átkelni a Zorixon a Tiltott Tartomány
felé. Felszólítottuk, hogy forduljon vissza, de ő mégis belevetette magát a
vízbe, és úszni kezdett a másik part felé. Ekkor Ynador úrfi utána ugrott, és
megpróbálta feltartóztatni, de a lány visszafordult, és a kardjával felé
csapott. Egyikünk sem látta, hogy mi történt pontosan. Először azt hittük, nem
érte el a kard, de
az úrfi elmerült, és körülötte vérvörösre változott a víz.
A
parancsnok elhallgatott, lehajtotta a fejét, de néhány pillanattal később mégis
folytatta:
–
Mikor kihúztuk az úrfi testét a partra, akkor láttuk, hogy ez az alávaló némber
fültől fülig elvágta a torkát.
Darkwan
nagyúr kiegyenesedett, a lány fölé magasodott. Ekkor egy villám elvakított és a
pillanattal később felhangzó mennydörgés süketté tett. Mikor visszanyertem
látásom és hallásom, a lány a földön feküdt; orrából, szájából ömlött a vér. A parancsnok hajánál fogva
talpra rántotta.
Nor
megmozdult mellettem, lábait maga alá húzta. Azt hittem, fel akar ugrani,
ezért lenyomtam a fejét a kövezetre és belesuttogtam a fülébe: – Maradj
veszteg, te szerencsétlen! Mindkettőnket el akarsz veszejteni?!
Alant megszólalt Darkwan nagyúr. Mély, öblös hangja betöltötte a termet:
Alant megszólalt Darkwan nagyúr. Mély, öblös hangja betöltötte a termet:
–
Ezennel bizonyítást nyert, hogy ez a lány aljas gyilkos. Előre megfontolt
szándékkal orvul megölte az ifjút, akit fiamként szerettem, aki egyetlen
örökösöm volt. Tettéért
bűnhődnie kell! Büntetése halál!
Azzal
megfordult és elindult kifelé a teremből, de mielőtt elérte volna az ajtót,
megállt.
– Azt akarom, hogy holnap hajnalban, a palota előtti téren akasszátok fel! Hadd lássa mindenki, hogy velem nem lehet ujjat húzni!
– Azt akarom, hogy holnap hajnalban, a palota előtti téren akasszátok fel! Hadd lássa mindenki, hogy velem nem lehet ujjat húzni!
A
lányt kivonszolták a teremből.
Nor
felszisszent, engem zsibbasztó forróság öntött el.
Mikor
mindenki eltűnt a látóterünkből, Nor felugrott, és dühösen járkálni
kezdett.
–
Higgadj le! – próbáltam csitítani. – Ha
ilyen nagy zajt csapsz, észrevesznek.
–
Ekkora aljasságot még életemben nem láttam! – suttogta kivörösödve, aztán mégis
lecsillapodott kissé, és lehuppant mellém, dohogva.
Órákig
gubbasztottunk ott, a sötétben a felvillanó fények, a falakat rengető dörgések
közepette.
Megpróbáltuk
kibogozni e rejtély szálait, de nem sok sikerrel. A szálak egyre jobban
összekuszálódtak és mi ettől egyre nagyobb indulatba jöttünk.
Végül
arra az elhatározásra jutottunk, hogy akárhogyan is, de utánajárunk, mi történt
pontosan a Zorix folyónál. Ennek pedig egyetlen módja látszott megvalósíthatónak:
megkérdezni a lányt magát.
Már
éjfél felé járhatott az idő, a palota elcsendesedett, az udvaron egy teremtett
lélek sem járt. A vihar eltávolodott, már csak tompa morajlás hallatszott, és
messze, valahol a hegyek felett villódzott sárgán az ég. A felhők azonban még
takarták a Holdat, így a tömör sötétség segített a rejtőzködésben.
A
fal tövében kuporogtam, és Norra vártam. Lassan teltek a percek, és már kezdtem
komolyan aggódni. Már mindenféle rémképek törtek fel elmémből, hogy elfogták,
és talán be is zárták barátomat, amikor egyszer csak ott termett mellettem.
Aggódtam érte, de váratlan felbukkanásától annyira megijedtem, hogy majdnem
megállt a szívem.
Hatalmasat
csaptam a hátára és belesuttogtam a fülébe: – Soha többé ne csinálj ilyet,
hallod?!
–
Csak egy palackkal tudtam szerezni – közölte vigyorogva, és kabátja alól
előhúzta a zsákmányt. – Apám úgy őrzi, mintha valami
kincs lenne. Ha jobban belegondolok, lehet, hogy igaza van. Állítólag ez az
egyik legrégebbi bor ezen a vidéken. Nagyon értékes, és főleg nagyon
erős.
A
pincebörtönt könnyedén megközelítettük. Közel s távolban nem láttunk egyetlen
katonát sem. A lépcsőn lejutva aztán még nagyobb meglepetés ért. Arra
gondoltunk, hogy egy ilyen „aljas gyilkos”
felett legalább fél tucat katona őrködik, ehelyett mindössze egy őr ücsörgött
az asztalnál. A fáklyák fénye a falakon imbolygott, a füstje valami rettenetes
bűzzel keveredve ott terjengett a folyosókon. Émelyegni kezdtem, és egy
pillanatra elbizonytalanodtam.
Nor
azonban határozottabb volt. Egyenesen a katonához lépett, egyszerűen letette az
asztalra a palackot, és ártatlan képpel csak annyit mondott: – Ugye,
megnézhetjük azt a híres foglyot?
Azt
vártam, hogy a katona feldühödik ekkora arcátlanságtól és elzavar, ehelyett
mohón lecsapott a váratlan ajándékra, és nem foglalkozott velünk tovább.
Nor
rám kacsintott, és intett a fejével, hogy kövessem. Ő jól ismerte a börtön
folyosóit. Időnként lejárt ide patkányt irtani, vagy segédkezett a holtak
elszállításban.
A
lányt a legutolsó, legkisebb zugban találtuk meg. Megálltunk a rácsos ajtó
előtt, és bebámultunk a sötétbe. A körvonalakat csak sejtettük, túl sokat nem
láttunk, ide már alig hatolt el a fáklya fénye.
Ott
ácsorogtunk tétován, fogalmunk sem volt róla, hogy valójában mit is akarunk
ettől a szerencsétlen lánytól, amikor váratlanul elénk lépett a rács másik
oldalán.
Ijedten
hőköltünk hátra.
–
Az én nevem Nor, ő pedig – intett felém a fejével – a
legjobb barátom, Drowana.
Az
én nevem, Sinive… legyetek üdvözölve! – szólalt meg halkan a fogoly.
Bársonyos hangja végigsimított a lelkemen.
A
lány velünk egykorú lehetett, tizenöt, tizenhat éves, de sokkal kisebb termetű,
mint mi. Szép arcát aprócska szeplők borították, ami egyáltalán nem volt
zavaró, és egy cseppet sem vont le az értékéből. Dús haja magas homlokától
kiindulva laza hullámokban omlott a hátára. Így közelről már jobban látszott
alakja, mely egyáltalán nem volt törékeny. Karcsú, de nem gyenge, hanem inkább
izmos és ruganyos.
Ekkor
Nor szólalt meg zavartan:
– Mi nem hisszük el ezt a mesét, mármint hogy előre megfontolt
szándékkal megölted Ynadort. Tudjuk, hogy te erre nem lennél képes… – Nor itt elakadt, és felém fordult
kérlelőn.
–
Azért jöttünk, hogy kiderítsük, mi történt valójában – vettem át a szót. – Ez
az egész akkora… akkora képtelenség. Kíváncsisk vagyunk, hogy… – Én
is elakadtam.
A
lány elmosolyodott, és a rácson át felénk nyújtotta a kezét.
–
Megígérem, hogy elmondom nektek az igazságot, de előbb segítsetek kijutni
innen!
Norral
egymásra néztünk és végképp elakadt a szavunk.
Mármint,
hogy mi megszöktessük ezt a lányt?!
–
Muszáj kijutnom innen! – folytatta szinte esdeklőn Sinive,
és most újra ugyanolyan szerencsétlennek látszott, mint a nagyteremben Darkwan
nagyúr előtt.
Nor
ekkor elkapta a karom, és félrehúzott. Egészen az arcomba hajolt, úgy
suttogta:
–
Figyelj, Drowana! Eljött az a pillanat, amire olyan régóta vártunk.
–
Nem értem, miről beszélsz – suttogtam én is. – Csak
nem arra gondolsz, hogy…
–
Egész eddigi életemben azon törtem a fejem, hogyan állhatnék bosszút a gyűlölt
Darkwanon. Most itt az alkalom. Kiszabadítjuk ezt a lányt!
–
Nem látom, hol van ebben a bosszú. Csak még jobban magadra haragítod őket, és
megint csak mi isszuk meg a levét az egésznek.
–
Drowana! – Nor egészen közel hajolt, és a
szemembe nézett. – Kicsi korunk óta te vagy a legjobb barátom. Még a
testvéremnél is több vagy nekem. Eddig még szinte mindenben egyetértettünk.
Kérlek,
ne fordulj most ellenem!
–
Nem fordulok ellened, csak
aggódom. Azt kell hinnem, hogy megbabonázott téged ez a lány. Elvesztetted az
eszed, vagy mi
Mi van akkor, ha mégis ő a
gyilkos, és mi segítünk megszökni neki?
Nor
elkapta a vállam és megrázott.
Nézz
rá! Ez a lány nem képes ilyesmire. De ha mégis, akkor megköszönöm neki. Néhány
év múlva én lettem volna, aki elvágja annak az elvetemült Ynadornak a
torkát.
Jól
ismertem a barátomat, tudtam, hogy amit egyszer a fejébe vesz, végig viszi
tűzön-vízen át.
Csak reménykedni tudtam, hogy megérzései most sem hagyják cserben.
–
Rendben – bólintottam. – Dolgozzunk ki egy
tervet!
–
Erre nincs idő! Nemsokára megvirrad.
Sinive
belekapaszkodott a rácsba, úgy figyelt minket. Szeméből megállíthatatlanul peregtek
a könnyek. Hirtelen ugyanaz a szánalom fogott el, amit a nagyteremben éreztem,
amikor először megláttam a katonák között.
Óvatosan
visszaosontunk a lépcsőhöz. Az őrt az asztalra borulva találtuk. Nor odalépett,
felemelte a palackot, megrázta, majd szélesen elvigyorodott: – Ez
a barom bevedelte az egészet.
Lekapkodta
a falról a kulcsokat, a kezembe nyomta őket.
–
Siess! – kiáltotta, és néhány hatalmas
ugrással a lépcső tetején termett.
Visszabotorkáltam
Sinivéhez, és találomra kiválasztottam egy kulcsot a sok közül. De szívem a torkomban
dobogott, kezem pedig annyira reszketett, hogy nem voltam képes beleilleszteni
a zárba.
Ekkor
Sinive átnyúlt a rácson, megfogta a kezem és rám mosolygott. Keze
érintésétől olyan nyugalom szállt rám, amilyet még soha életemben nem éreztem
azelőtt.
Vettem
egy mély lélegzetet, és beleillesztettem a kulcsot a zárba.
Nem
nyitotta.
Fogtam
a következőt, deaz
sem volt jó.
Végül
a harmadik elfordította a zár nyelvét, én pedig feltéptem az ajtót.
Ekkor
meghallottam, hogy valaki fut lefelé a lépcsőn. Nor bukkant fel a folyosó végén
és ránk kiáltott: – Igyekezzetek! Három katona jön az
udvaron át.
Megragadtam
Sinive kezét, és magam után húzva futni kezdtem a kijárat felé. Amikor a lépcső
aljához értünk odafent az ajtóban megjelent az első katona. Amikor megláttam,
majdnem elájultam. Nem egy egyszerű palotaőr lepett meg minket, hanem
Darkwan rettegett Keselyűinek egyike, jól képzett, hatalmas termetű harcos.
Hosszú haját a feje tetején bőrszíjakkal megerősített varkocsba fogta, bíbor
köpenyét hátára vetette, vastag sodronyingén acélosan megcsillant a fáklyafény.
Aztán felbukkant mögötte a második, majd a harmadik…
A
Keselyű azonnal felmérte a helyzetet, előhúzta kardját, és megindult a lépcsőn
lefelé. Norral egymásra bámultunk. Sápadt arcát látva iszonyú félelem fogott
el, úgy éreztem, nyomban szörnyet halok.
Ám
ekkor Sinive elém lépett, gyengéden hátrébb tolt, aztán szembe fordult a
harcossal, úgy várta a támadást. Minden olyan gyorsan történt, hogy
szemmel alig követhettem. A Keselyű nekilódult, és Sinive felé döfött, de mire
kettőt pislogtam, a kard már a lány kezében volt a harcos pedig a kövezeten
hevert élettelenül.
Addigra
már leért a másik két Keselyű is, és támadásba lendült, eszelős ordítást
hallatva rontottak rá a lányra. Sinive könnyedén hárította a döféseiket.
Én
a falhoz lapulva figyeltem mi történik körülöttem. Rémületemben kiszáradt a
szám, és annyira reszkettem, hogy összekoccantak a fogaim. Nor inkább
dühösnek látszott, mint ijedtnek, és attól tartottam, hogy beleveti magát a
harcba. De mire ezt végiggondoltam, Sinive eldöntötte a kérdést. Hiába az
erőfölény, a hosszú kiképzés, a lány ügyesebbnek bizonyult a Keselyűknél.
Védekezésből támadásba lendült, csapásai kivédhetetlenek voltak.
Mikor
mind a három harcos a földön feküdt holtan, Sinive odalépett az elsőhöz, a véres
kardot beletörölte a köpenyébe, derekáról lecsatolta a hüvelyt.
–
Nincs több időnk! Ezeket újabbak követik majd. Ha elfognak titeket, rátok is
halál vár. Nincs választásotok. Ha élni akartok, kövessetek!
–
Ki vagy te? – kérdeztem erőtlenül, elcsukló
hangon. Most már végképp nem értettem semmit. A nemrég még oly szánalomra
méltó, gyenge leány helyett most egy képzett harcos állt előttem, aki férfiakat
meghazudtoló ügyességgel bánik a karddal. Arcán elszántság tükröződött, szemében
valami különös fény, amit akkor még nem értettem.
Norral
egymásra pillantottunk. Láttam rajta, hogy ugyanarra gondol, amire én. Olyan
útra léptünk, ahonnan már nem térhettünk le. Vagy végigmegyünk rajta, vagy
meghalunk.
Egyetlen
percnyi tétovázás nélkül követtük Sinivét, kinek léte örökre megváltoztatta
életünket.
***
A várost elhagyva egy majorba jutottunk, ahonnan elkötöttünk három lovat, és
szereztünk némi élelmet is. A gazda nem vette jó néven tettünket, de
szerencsére nem indult el a nyomunkban, beérte néhány cifra káromkodással
is.
A
nap már magasan járt az égen, mire megközelítettük a Zorixot. Partjára érve
Sinive leugrott a nyeregből, és felénk fordult.
–
Itt el kell búcsúznunk egymástól! – Aztán a folyón túlra mutatott, ahol
az égig érő sziklaszirtek magasodtak. –
Oda már nem
követhettek.
Nor
izgatottan leugrott a nyeregből.
–
Azt akarod mondani, hogy te bemész oda?
Sinive
nem válaszolt, csak lágyan elmosolyodott, szemében derűs fények
csillogtak.
–
De hát az… az ott a Tiltott Tartomány! Oda
élő ember nem teheti be a lábát! Ezt nem engedhetem!
Erre
már én is lekászálódtam a nyeregből. Minden tagom fájt, a lábam elzsibbadt a
hosszú lovaglástól. Norhoz csámpáztam, és karjára tettem a kezem.
–
Nem tilthatod meg neki, hogy azt tegye, amit akar. És jól látom, pontosan
tudja, hogy mit akar.
– Drowana, gondolkozz! Akkor fogták el Sinivét, amikor át akart kelni a folyón. Ha megpróbálja, megint elfoghatják.
– Drowana, gondolkozz! Akkor fogták el Sinivét, amikor át akart kelni a folyón. Ha megpróbálja, megint elfoghatják.
–
Az ifjú Ynador és katonái lejjebb táboroztak a folyó mentén, nagyjából félnapi
járásra innen – mesélte Sinive. – Valóban feltartóztattak, amikor át akartam
kelni, de Ynadort tisztességes küzdelemben győztem le a parton. A többi
hazugság. Elmenekülni nem volt lehetőségem, a katonák azonnal elfogtak.
–
Tehát ezért történt minden – jegyeztem meg. – Valahogyan meg kellett magyarázni
Ynador halálát Darkwan előtt. Túl valószerűtlennek hatott volna, hogy az
életerős kardvívót egy ismeretlen lány egyszerűen legyőzi egy
párviadalban.
–
Ezt a területet nem őrzik annyira, de innen nagyobb kerülőt kell megtennem, ha
el akarok jutni a… – folytatta
Sinive, de váratlanul elhallgatott.
–
Hova akarsz eljutni? – kérdezte Nor.
–
Ne kérdezz! Erről nem beszélhetek.
–
Tudni szeretnénk, mit titkolsz! – erősködött
Nor, és segélykérően felém fordult. – Mi segítettünk neked megszökni a
palotából. Ha mi nem lennénk, te már nem élnél
Sinive
egészen közel lépett hozzánk és halk, kissé fátyolos hangon szólt:
–
Való igaz, hogy nélkületek már régen a palota főterén lógnék a bitófán. Ezért hálával
tartozom, amíg élek. De meg kell értenetek, az én utam máshová vezet! Nekem más
sorsot írtak meg az istenek.
Rejtélyes
szavai olyan elképesztő kíváncsiságot ébresztettek bennem, hogy alig bírtam
magammal. Nor szemében is megláttam ugyanazt a fényt, és ahogy rám villant
tekintete, már tudtam, egyet akarunk.
–
Rendben – jelentettem ki határozottan, és nagyon
igyekeztem, hogy arcomon tükröződjön elszántságom. – Egy rövid időre
összefonódott sorsunk, és én hiszem, hogy ez nem véletlenül történt. Még együtt
vagyunk ezen az úton, és te nem lehetsz tökéletesen biztos benne, hogy nekünk
most kell letérni róla.
Sinive
elgondolkodva figyelt. Kutató tekintete az elmémig hatolt. Éreztem, ahogy
gondolataim között vájkál felfedezve a múltat, és megsejtve a jövendőt. Szemében
mint aprócska gyémánt megcsillant egy könnycsepp.
Aztán
így szólt:
– Én nem kérhettem ezt tőled,
Drowana. Neked kellett akarnod.
Bár
szavai értelmét akkor még nem fogtam fel, lelke megérintette lelkemet.
Így
hát újra nyeregbe pattantunk, és egymástól kissé eltávolodva átúsztattunk a
méltóságteljesen hömpölygő Zorixon. Nem épp ott értük el a másik partot, ahol
számítottuk, de Sinive könnyen megtalálta az ösvényt, amely felvezetett a
szirtek közé.
Utunk
sebes folyású patakokon, vad zúgókon, sötét fenyveseken vezetett keresztül.
Ahogy feljebb jutottunk, a talaj egyre sziklásabbá vált. A nap eltűnt az égig
érő fák mögött, a levegő lehűlt, fázni kezdtünk.
Sinive
láthatóan nem törődött a külvilággal. Gondolataiba mélyedve haladt előre,
rendületlenül. Csak egyszer szólt hátra, hogy gyorsabb iramra biztasson
bennünket. Ólmos fáradtság vett erőt rajtam. Úgy éreztem, menten lefordulok a
nyeregből, mégsem adtam fel, mert ott lovagolt előttem ez az ismeretlen lány,
aki úgy vonzott minket, hogy elmentünk volna vele akár a világ végére is.
Amikor
felértünk a fennsíkra, előttünk ameddig a szem ellátott, a végtelennek tetsző
hegylánc eget ostromló csúcsai magasodtak. Felettünk bársonykék égbolt terített
kupolát. Felragyogtak az első csillagok.
Sinive megállj intett, és leugrott a nyeregből. Mi is ezt tettük, lovainkat a fákhoz kötöztük és letelepedtünk a sziklák közé a fűbe.
Sinive megállj intett, és leugrott a nyeregből. Mi is ezt tettük, lovainkat a fákhoz kötöztük és letelepedtünk a sziklák közé a fűbe.
–
Nagyon jól figyeljetek! – magyarázta Sinive. –
Minden, amit láttok és hallotok majd, olyan rémisztő lesz, hogy úgy érzitek,
elérkezett halálotok napja. De bármi történik, ezt a helyet ne hagyjátok el!
Aztán
hozzám fordult, és megfogta a kezem:
– Drowana! Hamarosan véget ér utam
ebben a világban, és végtelen megnyugvással tölt el, hogy te itt vagy.
Kérdőn
néztem rá, nem értettem, mire gondol.
Sinive
felcsatolta derekára a kardot, és elindult a fennsík közepe felé.
Fel
akartam állni, hogy utána fussak, de ekkor különös remegés, vagy inkább bizsergés
hullámzott végig a bőrömön, és tömörebbé, súlyosabbá vált körülöttünk a levegő.
Áthatott, körbefogott minket. A remegés felerősödött, míg végül szűnni
nem akaró rázkódássá fokozódott, mely egész testemet cibálta. Szemem káprázni
kezdett, és hányinger fogott el.
Norral
összekapaszkodva lekuporodtunk a földre. A koponyám mélyéről egy hang felvijjogott,
és szörnyű zúgássá erősödött.
Lassan
tértem magamhoz, nem emlékeztem mikor szűnt meg a szörnyű hang. Felemeltem a
fejem, és attól, amit láttam, meghűlt ereimben a vér. Sinive ott állt a
fennsíkon, egy nyíllövésnyire tőlünk szálfaegyenesen, kardját a kezében tartva.
Hajába belekapott a szél. Felette
megnyílt az égbolt és a vakító, lilás gomolygásból egy óriási madár ereszkedett
alá méltóságteljesen, szétterített szárnyakkal, egyenesen Sinive elé. Testét
fekete, fényes pikkely borította, égővörös szemei fellángoltak. Karvastagságú
karmaival belekapaszkodott a földbe, hatalmas, hártyás szárnyait leengedte.
Horgas csőréből, sűrű, ragacsos massza csorgott a földre.
Bénultan
kuporogtam a sziklák között. Gondolkodni sem voltam képes. Csak egyetlen szót
ismételgettem folyamatosan: Sinive… Sinive…
A
lány ekkor megmozdult, felemelte kardját, és hátrált néhány lépést. A szörnymadár,
mintha csak ekkor vette volna észre, újra szétnyitotta hatalmas szárnyait.
Csőrével Sinive felé kapott, de a lány kardjával kivédte a támadást. Ekkor
a szörnymadár meglengette szárnyait, ám Sinive a földre vetette magát, és amikor
átlendült felette a szárny, talpra ugrott, és egy gyors mozdulattal lemetszett
belőle egy darabot.
A
szörnymadár felüvöltött fájdalmában, mi pedig kis híján megsüketültünk a
hangtól, mely olyan erővel zúdult ránk, hogy levert minket a lábunkról. De azonnal
talpra ugrottunk, nem akartunk egyetlen pillanatot sem elveszíteni a
látványból.
A
szörny ekkor csapott le másodszor sokkal erőteljesebben, mintha csak most
ébredt volna rá, méltó ellenfélre lelt e földi halandó személyében. Valahányszor
felemelte szárnyát és suhintott vele, Sinive ügyesen kitért, és mindig kimetszett
egy-egy újabb darabot belőle.
Ekkor
a szörny váratlanul felemelkedett, karmaival megragadta Sinivét és a felröppent
vele. Mikor már elég magasra szállt, elengedte, és Sinive fájdalmas kiáltást
hallatva zuhant a sziklás talajra. Kardját elejtette.
Nor
ekkor üvöltve felugrott, és futni kezdett a lány felé. Nem volt más
választásom, utána vetődtem, és elkaptam a bokáját. Nyekkenve vágódott el,
fejét beverte egy szikladarabba.
–
Megőrültél? – kiáltottam rá, és a félelemtől
kiszáradt a torkom.
–
Meg fogja ölni! – zokogta Nor, és öklével a földet
ütötte tehetetlenségében. – Olyan gyenge!
–
Nála erősebbet sosem láttam még.
S
mintha ráerősítene a szavaimra, Sinive újra talpon volt, kardját két kezével
markolva maga elé tartotta. A szörny a csőrével vágott felé, de a lány
elhajolt, és beledöfött a vérvörösen izzó szembe.
A
minden eddiginél erőteljesebb üvöltés megremegtette a sziklákat,
felforrósította a levegőt. A szörny visszahúzódott a magasba, mögötte, az
égbolton bezárult a gomolygó nyílás.
Sinive
aléltan a földre rogyott.
–
Győztünk… győztünk! – kiabált Nor, és Sinivéhez futott.
Mire én is odaértem, Nor már mellette ült, és karjaiban tartotta.
Sinive
bal karja eltört, teste csupa vér volt. Erőtlenül intett, hogy hajoljak
közelebb.
–
Még… nincs… vége… – suttogta
alig hallhatóan. – Vissza fog jönni… hamarosan.
Csak egy kis pihenő… csak erőt gyűjt.
Ajkára
tapasztottam a kezem.
–
Most ne beszélj! Te is gyűjtsd az erőd!
–
A két szeme között… kellett volna… eltalálnom.
Nem sikerült, és ez… nagy baj. Most már…
tudja, mire számíthat.
–
Sinive, kérlek…
–
Figyelj! Nekem, muszáj… le kell győznöm! Ha nem sikerül,
az átjárón keresztül… ellepik a világot a szörnyek.
Minden hetedik évben… próbálkozik egy. Mindig ugyanazon
a napon. A tízedik holdtöltét… követő újhold napján, amikor
teljes sötétségbe borul az ég. Évszázadok óta…
így van ez. Eddig
még mindig volt valaki, aki legyőzte. A lánc…
eddig még… nem
szakadt meg. Én majdnem elbuktam. Csak nektek köszönhetem, hogy… itt lehetek és
megküzdhettem vele…
–
Sinive! – kiáltott fel Nor. – Engedd
át nekem! Te megsebesültél, téged meg fog ölni.
–
Ez a sorsom. De előbb még… elveszem tőle a lelkét.
Ekkor
újra zsibbasztó hullámok öntötték el testem, a levegő sűrűsödni kezdett
körülöttünk.
Sinive
gyorsan folytatta:
– Drowana, jól figyelj! A szörnyet
csak nő… győzheti le. A férfiak ereje neki is… több
erőt ad. Csak olyan lehet, akiben nincs semmi becsvágy, sem gőg, és nem fűti
semmilyen szenvedély. De a legfontosabb az, hogy… önként kell vállalnia. Csak a
tiszta áldozat… ami legyőzheti őt. A nevem is… az
én népem nyelvén Sinive azt jelenti… önfeláldozás.
–
Ne aggódj… biztosan lesz olyan, aki vállalja!
–
Most kell… most kell átadnom… nincs itt senki más, csak te…
–
De én nem tudom… én nem vagyok erre képes…
–
Akkor meg fog szakadni a lánc, és… a világot elárasztják a szörnyek…
Teljesen
összezavarodtam. Én ezt nem vállalhatom fel, én nem vagyok harcos, én nem…
A
rezgés újra erősödni kezdett, mintha egy földrengés nem a talajt, hanem a levegőt
rengetné meg. Felettünk sűrűsödni kezdett a lég, és lassú gomolygás indult el
egyetlen pont körül, hogy aztán szétterülve az egész eget befedje.
Sinive
lassan felemelkedett, és imbolyogva talpra állt. Mellette akartunk maradni, de
ő egy határozott intéssel hátra parancsolt minket. Visszafutottunk a
sziklákhoz, és lelapultunk.
A
gomolygás erősödött, a rázkódás szinte elviselhetetlenné vált. A tátongó
nyílásból éles fény csapott ki, és kireppent belőle a feketepikkelyes,
csonkaszárnyú szörnymadár. Már nem volt olyan méltóságteljes, mint
először. Ahogy földet ért, azonnal támadásba lendült. Vad csapásait nehezen
védte Sinive.
Izgatottságomban
olyan erősen belevájtam körmöm a tenyerembe, hogy kiserkent a vérem. Úgy
éreztem, órák óta tart a harc, és a szörny egyre hatalmasabbá vált, Sinive
ereje pedig vészesen fogyott. Már lábra sem tudott állni.
Ekkor
a szörny két szárnyával megragadta őt, és felemelte. Ám a lány fellendítette
kardját, és maradék erejével pontosan a szörny szeme közé döfött. Az üvöltéstől
az undorító ragacs szétfröccsent, Sinive a földre zuhant.
A
hatalmas, élettelen testből sötét tűz lángolt fel, mely szikrákat szórt a légbe,
és a szemünk láttára hamvadt el lassan. Egyetlen porszem sem maradt
belőle.
Odafent
a fény kihunyt, az átjáró bezárult, sötétség borult a fennsíkra.
Sinivéhez
rohantunk. Nor térdre rogyott mellette, és ismét a karjaiba vette.
–
Drowana… – nyögte a lány alig hallhatóan. – Át
kell adnom… az örökségem… át kell adnom a nevem…
elfogadod?
Döntöttem.
–
Elfogadom.
Mikor
lelke elhagyta testét, zokogásban törtünk ki. Reggel ott temettük el a
fennsíkon, az égig érő fenyők tövében. Sírjára kőhalmot emeltünk.
A
gyerekek lassan ocsúdtak révedezésükből. Olyannyira magával ragadta őket a
történet, hogy némelyik azt sem tudta, hol van.
–
Nos? – kérdeztem, és belenéztem a tiszta
szemekbe. – Hogy tetszett Sinive
története?
–
Gyönyörű volt! – kiáltották. – Csodálatos!
Tirina,
a legkisebb lány könnyes szemét törölgette, és hüppögött.
–
Úgy sajnálom Sinivét! Ugye, elmeséled majd még egyszer!
–
Hát persze… egyszer majd elmesélem! – feleltem, és terelgetni kezdtem
őket kifelé. – Induljatok! Anyukátok már
biztosan vár rátok.
Azon
az éjjelen meglepően jól aludtam. Táskáimat este összekészítettem, hogy
hajnalban, még napfelkelte előtt útnak indulhassak.
Az
első madárfüttyre ébredtem. Ruháimat magamra kapkodtam, és olyan csendesen,
ahogy csak tudtam, lesurrantam a lépcsőn. Hűvös volt a hajnal. Köpenyemet magam
köré csavartam, átvágtam az udvaron, és beléptem az istállóba.
Ám
ekkor neszezést hallottam a hátam mögül. Megperdültem, megmarkoltam kardomat.
Az
a leány állt az ajtóban, akit tegnap este először láttam a teremben. Kócos
hajából néhány szalmaszál meredezett ki. Gyűrött ruhája megcsavarodott vézna
testén. Álomittas szemével engem bámult, arca semmilyen érzelmet nem
mutatott.
–
Hogy kerülsz ide? – kérdeztem meglepetten. A lány nyilvánvalóan
az istállóban töltötte az éjszakát, és nem értettem, hogy miért.
–
Rád vártam – felelte egyszerűen.
–
Mit akarsz tőlem?
–
Veled akarok menni.
Megrökönyödve
bámultam rá.
–
Hova?!
Szelíden
elmosolyodott.
–
A Tiltott Tartományba. Az a történet, amit meséltél, rólad szólt. Azt
mondtad, velünk egykorú lehettél akkor. Azóta
eltelt hét esztendő.
Most volt a tízedik holdtölte két
hét múlva újhold lesz.
Lehajoltam,
hogy szemünk egy magasságba kerüljön.
–
Nagyon okos vagy. Érdekes, hogy sosem láttalak még errefelé.
–
Most költöztem ide. A szüleim meghaltak, a nagybátyámnál lakom.
–
Mit is mondtál, mi a neved? Lulla?
A
lány rám villantotta tekintetét. Gondolkodott egy darabig, majd egészen halkan
megszólalt:
–
A nevem… a nevem mostantól Sinive.
Mire
magunk mögött hagytuk a várost, a nap már magasan állt. Fénye beragyogta a
vidéket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése