Kezdet és vég

 

tanmese, kaland, szórakoztató, misztikus 

Talán egy évezred is eltelt azóta, hogy elindult az úton. 

Mialatt bejárta az Univerzumot, csillagtűz hevítette szívét, óceánok smaragd vize simogatta lelkét. Harcolt élőkkel és holtakkal, szárnyak nélkül repült, gyorsabban, mint a szél. Úgy érezte, megtalálta a Kulcsot, mely az Örökkévalóság ajtaját nyitja. Azt gondolta, már mindent ismer, de úgy suhant el mellette a Lét, hogy észre sem vette. Kifolyt összezárt ujjai közül, mint a földi halandók szürke hamvai. Azt hitte, övé a Világ, de még saját magát sem birtokolta. 

Most ingatag jelenében kutatja elvesztett múltját, még nem létező jövőjét. Jól tudja, csak a Mester segíthet. Meg kell keresnie őt! 

Talán egy évezred is eltelt azóta, hogy elindult az úton.

A lány nem számolta, hány lépcsőfokot tudhat maga mögött. Örült, hogy felért végre a kastély bejáratához. Nehezen lélegzett, szúrt az oldala, szeme előtt lila karikák keringőztek, körülötte porcukor hó szitált. Alatta sűrű, fehér gomolygásba fulladt a völgy. Felette a kastély karcsú tornyai belevesztek a felhők puha, szürke kavargásába. 

Még hozzá sem ért, de a nehéz, vaspántos ajtó hangtalanul kitárult. Még visszafordulhat, de azokat ott lent már ismerte. Ő mást akart. Így hát nem volt más választása, be kellett lépnie a kapun! 

Odabenn titokzatos sötétség fogadta. Nem érzékelte mekkora a helyiség, mert oldalfalai és teteje belevesztek a homályba. Csak valahol messze, a túlvégén pislákolt haloványan egy rőzsetűz fénye. 

Szinte vakon indult el, de ismerte az utat. Tudta, hogy a talaj sima, nem esik bele rejtett gödörbe, és nem bukik fel egy láthatatlan szikladarabban. 

Amikor a tűzhöz ért, megállt. Enyhe légáramlat simogatta arcát, belekapott hosszú, ébenfekete hajába, türkizkék szemében felragyogott a tűz fénye. Lehelete körülötte gomolygott fehéren. Földig érő, vastag köpenyét szorosabbra csavarta testén: a tűz nem melegítette, csak fényt adott. 

– Itt vagyok, Mester! – Szavait hosszan visszhangozták a láthatatlan falak, majd újra csendbe burkolózott a terem. – Jöjj, kérlek! Szükségem van rád! 

Néhány szívverésnyi idő múlva egy öregember jelent meg a fénykörben. Zöld köpenye csillagokat szórt a tűz fényébe. Vállig érő, hófehér haja és szakálla, sima, ránctalan arca, mélyen ülő, sötét szeme megbabonázták a lányt. 

– Már vártalak, Avvia! – Az öreg halk, egyszerű szavai körülfonták, megsimogatták a lelkét. Úgy érezte, átfolynak rajta, darabokra szedik, majd sejtenként újra összerakják a testét. – Hosszú volt az út, pihenj meg! 

– Nincs időm pihenésre. Csak a válaszért jöttem, amit ígértél. 

Az öregember elmosolyodott.

– Legutóbb is siettél. Nem mentél sokra vele. 

– Amikor itt jártam, megnyitottad előttem a Múlt ajtaját, ismerem titkát. Értem és elfogadom minden pillanatát. Birtokomban van a miértek és a talánok sokasága. Most már többet szeretnék! 

– Tudom, mit szeretnél. De nem biztos, hogy hasznodra válik, ha megkapod. 

– Ez azt jelenti, hogy nem kapom meg? Hiába tettem meg ezt a hosszú utat? 

– Azt jelenti, nem biztos, hogy a hasznodra válik, ha megkapod. Csak ennyit jelent, nem többet, nem kevesebbet. 

– Szükségem van rá! 

– Miért lenne szükséged rá? Eddig is megvoltál nélküle. 

– Szeretném birtokolni a Jövőt. Amennyit tudok, már nem elég. Több kell! Legutóbb, amikor ideadtad a Múlt kulcsát, azt ígérted, ha eligazodom labirintusában, enyém lehet a Jövő is. 

– Legutóbb azt mondtam, előbb ismerd meg önmagad, hogy megismerhesd a múltad. Akkor annyira telve voltál sok felesleges dologgal, hogy nem fért volna el semmi más a lelkedben. Miért gondolod, hogy most nagyobb esélyed lenne befogadni, amire annyira vágysz? 

– Már nincs semmim, mindenemet elvesztettem, így bármit birtokolhatok. Én nem kérek mást, csak a Jövő kulcsát. Szeretnék belépni az ajtaján. Ígérem, akkor többé nem háborgatlak. 

– A Nap nagyon távol van tőlünk, melege mégis éltet, fénye utat mutat a sötétségben. Azonban megölne, ha közel kerülnél hozzá. Birtokolni pedig lehetetlen. Miért nem kérsz inkább olyat, amit könnyebb teljesíteni? 

– Mire gondolsz? 

– Kérhetnéd a Nyugalmat vagy a Tudást.

– Nyugalmat nem akarok, az unalmas. A Tudást pedig szeretném részletekben megszerezni. Én csak a Jövőt akarom! 

– Miért nem elég neked a Jelen? Az is éppen eléggé érdekes és izgalmas. Lehet, hogy azon az ajtón túl csupa rossz dolog vár rád. Lehet, hogy olyasmit találsz, amire egyáltalán nem számítasz. Tudod, ha egyszer átlépsz azon az ajtón, többé nincs visszaút! 

– Nem fontos, hogy jó vagy rossz, ami odaát van. Csak tudni akarom, hogy mi az! Tudni akarom, hogy hova vezet az út, és mi vár rám, ha elindulok rajta! 

– Türelmetlen vagy és akaratos. 

– Csak kíváncsi – felelte engesztelőn Avvia. – Kérlek! Add nekem a Jövő kulcsát, aztán ígérem, eltűnök örökre. Többé a szemed elé sem kerülök.

Az öregember töprengőn nézte Avviát. 

– Túl sokat akarsz, túl hamar. Előtted jártak itt olyanok, akik sokkal erősebbnek látszottak, mint te. Mégis belebuktak. Nem vagyok biztos benne, hogy fel vagy készülve arra, ami vár odaát. Nem szeretnék ártani neked. 

– A Múlt megismerése nehéz feladat volt, mégis megbirkóztam vele, ahogy akartad. Azt hiszem, most már megérdemlek egy kis jutalmat is. Ennyi jár nekem! 

– Ne légy követelőző! Azzal semmit sem érsz el nálam.

A Mester megfordult, és tett néhány lépést, de mielőtt kiért volna a fénykörből, váratlanul visszafordult: – Legyen, ahogy akarod! Megkapod a kulcsot, birtokolhatod a jövőt, de tudnod kell, sosem térhetsz vissza! – Egészen közel hajolt a lányhoz. – Kár, hogy a Tanítvány elfelejtette a Mester legfontosabb tanításait! 

Benyúlt a köpenye alá, és előhúzott egy aranykulcsot, mely nyakában függött egy láncon. Lecsatolta, megfogta Avvia kezét, és a tenyerébe ejtette. 

– Sajnálom, hogy elveszítelek. Most indulj! Ismerd meg a Jövőt, de sose felejtsd a Múltat! 

Avvia örömtől ragyogó arccal bámulta a kulcsot. 

– Köszönöm! Sosem felejtelek el! 

Megfordult, és elindult visszafelé. Néhány lépés után kivilágosodott a csarnok, és egyszeriben egy hatalmas, hófehér ajtó előtt találta magát. Mámoros szívvel lépett közelebb, enyhén meghajolt és kinyújtotta a kezét. Már egészen közel ért a zárhoz, amikor háta mögött megszólalt a Mester:

– Múltunk megmásíthatatlan része életünknek. A Jövőn változtathatunk még, de ez attól függ, milyenné tesszük jelenünket. Biztos vagy benne, hogy Jelen nélkül értelme lesz a Jövődnek? 

Avvia leengedte a karját, és kiegyenesedett. Talán egy örökkévalóságig állt így, töprengve.
Aztán kesernyés mosollyal visszalépett a tűz fénykörébe. Azon túl újra körülölelte a sötétség.  A Mester még ugyanazon a helyen állt. 

– No, mi az? – kérdezte meglepetten. – Miért nem léptél be azon az ajtón?

– Azért, mert a Tanítványnak eszébe jutott a Mester egyik legfontosabb tanítása: 

„Sokkal izgalmasabb a célhoz vezető út, mint a cél elérése.”

Kissé meghajolt, és elindult a kijárat felé. Csak a válla fölött szólt vissza halkan:

– Ne aggódj miattam! Találkozunk még. 

Talán egy évezred is eltelt azóta, hogy elindult az úton…

…de már egyáltalán nem bánta.